24 óra: 1.rész - A kint

Két különböző fiú ült a szobában. Egy japán meg egy kínai. Klónozásra  vártak. Belőlük csinálták a többi embert, meg abból a koreai lányból, Sonmi-ből, kit az előbb ráncigáltak el.
Mind klónanyagok voltak. Mű emberek. Többszáz plasztikai műtéten estek át, tűkkel kínozták őket, hogy tökéletesek legyenek.
Az elektronikus ajtó kinyílik, a két fiú pedig továbbra is rezzenéstelenül bámul maga elé, arcukon egy halvány mosollyal.
Csillogó fekete hajuk a szemük felett volt levágva, hajukban egy-egy színes csík jelezte, hogy kik, azaz mik ők.
- Yuta Nakamoto, sorszáma 319. Színe: kék. Vértípusa B. 673 klón készül belőle, a művelet után pedig lekerül róla a nyakörv. – olvassa egy nyugati nő a kezében lévő papírról. Egy másik a fiú elé sétál, puha kezét a hófehér bőrére simítja. Állánál megszorítja, s megbillenti a fejét. Arcának minden egyes szegletét részletesen végig tanulmányozza, aztán elégedetten bólint egyet. Yuta arca ezalatt semmit nem változik, ugyanúgy bámul ki magából, és mosolyog.
- Sicheng Dong, sorszáma 320. Színe: narancssárga. Vértípusa: B. 800 klón készül belőle. Róla is levesszük a nyakörvet, és az üzembe kerül.
A nő őt is megvizsgálja, aztán megint bólint. Kihátrálnak a szobából, az ajtó pedig becsukódik. A két fiú továbbra is csak bámul.
-Mi az az „üzem”? – szólal meg hirtelen Yuta. A fejét lassan a másik felé fordítja, végre valahára pislant egyet. A címzett csak lepillant a lábára.
-Fogalmam sincs, 319-es számú.
-Az üzem az nem valami feldolgozó hely? – érdeklődik továbbra is.
-Klónanyagok, a téma tiltott. – recseg egy ismeretlen férfi hang az ajtó felett lévő hangszóróból. Mély, ijesztő hang, amitől mindkettő megrezzen. Egyből elfelejtik még a szót is, hogy „üzem.”
-Nem akarok itt lenni.
Sicheng hangja váltja fel a hangszóró recsegését, aztán jobb kezét felemeli; kalimpálni kezd a levegőben.
-Klónanyag! Tiltott dolgot teszel! – szólal meg az erős hang még egyszer. A fiú egyből eltűnteti azt, amivel foglalkozott. Valami elektronikus dolog volt, ami akkor, abban az időben mindenkinek volt. 3465-öt írunk, a koreai Szöul szívében. Mindenhol ugyanolyan emberek mászkálnak, mind klónok. A nyugatiak ezzel próbálják megmenteni az ázsiai ország lakosságát. Pár éve még nem volt ennyi klón, csak néhány, akiket a szórakoztató iparban használtak fel. Ellenben a jelennel: mára már alig van olyan ember, aki nem csak egy másolat. Az idősebbik klónanyag körbe vezeti fekete szemeit a helyiségen. Fehér falak, festett cseresznyefák, a rózsaszín többszáz árnyalata mindenhol. Apró kis asztal álldogál a lábuk előtt, Yuta lassan ráhelyezi a jobb, majd a bal kezét is. Tekintetét végig futtatja hófehér bőrén. Nem egyszer ismételi ezt meg, aztán olyan hirtelenséggel les fel a plafonra, hogy a mellette ülő megrezzen. Fehér, van rajta sok-sok apró lámpa, meg egy kamera. Szemei lejjebb csúsznak, egyenesen az ajtóra. Mintha acélból lenne, de valójában üveg. A látszat csal. Az ajtó felett ott van a hangszóró, a hely jobb végében meg egy óriási ablak. A fiú nagy nehezen lábra áll.
-Mit csinálsz, klónanyag? – szólal meg a fiatalabb, aprókat pislantva. Yuta megfontoltan szedegeti a lábait az üveg felé.
-Téged nem érdekel a kint? – ujjait az ablakra tapasztja, óvatosan kiles rajta. Sok fény, ember, repülő. Ez van kint.
-Engem még a bent sem. Sem a kint, sem az üzem, semmi sem. Ezek után – mutat lassan az arcára. – amit tettek, engem már tényleg semmi.
-Milyen a kint? – kérdezi mit sem foglalkozva a fiatalabb mondataival.
-Idősebb vagy. Tudnod kéne neked is.
Yuta elereszt egy halk sóhajt, és a kint pompáját nézi. Sosem volt még ott, a falakon kívüli világban. Klónanyagnak adták mikor megszületett. Azóta faragják őt tökéletessé, igen, huszonkét kemény éve.
-Nem tudhatom. Sosem voltam még a falakon kívül. – sóhajt újra. Szomorúan, keservesen. Sicheng kipattant szemekkel lesi az ablakon kileső fiút, ahogy a kintben élt évei egy szempillantás alatt térnek vissza, erőszakosan furakodnak be elméjébe. Pedig ezekre nem szabadna emlékeznie. Tilos.
-Yuta Nakamoto!
Sicheng olyan gyorsan áll fel a helyéről, hogy az apró fehér asztal majdnem felborul. Yuta félve néz a fiatalabbra.
-24 óra. Csak ennyit adhatok neked. – lépdel óvatosan az idősebbhez Sicheng, aztán mélyen a fekete szemekbe les. Semmi fényt nem lát bennünk. Semmit sem.
-Mi?
Yuta értetlenül nézi a másikat, kinek ajkai egyre szélesebb mosolyra húzódnak.
-Kapsz tőlem 24 órát a kintben!